Egy demokratikus deficit keletkezése
Elemzőként gyakran szembesülünk egy különös, már-már ijesztő jelenséggel a magyar választói magatartás vizsgálatakor. Nevezzük ezt a teljesítmény-paradoxonnak. A kutatásaink ugyanis azt mutatják, hogy a választók fejében éles választóvonal húzódik a politikus elvégzett munkájának elismerése és a rá leadott szavazat között.
Pozitív kép, nulla szavazat
Amikor olyan választókerületeket vizsgálunk, ahol egy-egy beágyazott, akár kormánypárti, akár ellenzéki jelölt dolgozik, az adatok első ránézésre biztatóak. A választók jelentős része elismeri a munkájukat:
- A népszerűségi mutatóik pozitívak.
- Alkalmasnak tartják őket a feladatra.
- Úgy ítélik meg, hogy jól végezték a dolgukat az elmúlt időszakban.
A hidegzuhany akkor érkezik, amikor feltesszük az utolsó kérdést: „És szavazna-e rá?” Itt a válasz sokszor egy határozott „nem”. Ez azt jelenti, hogy a magyar választó számára a teljesítmény jelenleg másodlagos; a döntéseit sokkal inkább az aktuális politikai helyzet és az érzelmek dominálják.
Tordai Bence esete: Amikor a munka nem térül meg
Kiváló példa erre a jelenségre Tordai Bence választókerülete, ahol nemrég végeztünk kutatást. Tordai esetében minden „puha” mutató – az ismertség, az alkalmasság és a munkavégzés megítélése – bőven a pozitív tartományban van. Láthatóan „kidolgozta a lelkét” az elmúlt négy évben: aktív a parlamentben, jelen van a közösségi médiában és a mainstream sajtóban is.
Mégis, a méréseink idején a támogatottsága mindössze 12-13% körül mozgott, és ez a szám azóta valószínűleg tovább csökkent. Hiába ismerik el a választók, hogy dolgozik, ez nem konvertálódik politikai támogatássá. De persze nem szeretnék igazságtalan lenni a többi inkumbens, vagy évtizedek óta beágyazott képviselővel, náluk is ez a helyzet, lényegében mindenhol ez a helyzet: ismertek, népszerűek, sokat dolgoztak, alkalmasak; de a szavazatokat nem kapják meg.
A „Horváth Marikáné” stratégia diadala
Ez a helyzet egy súlyos demokratikus deficitet szül. Ha a teljesítmény nem számít, az a politikusokat arra ösztönzi, hogy ne is dolgozzanak.
Vegyünk egy fiktív példát: miért érné meg bárkinek is Tordai Bence, vagy a többiek módjára hajtania, ha egy képzeletbeli „Horváth Marikáné József” – aki egyszer sem szólal fel a parlamentben, csak unalmában nyomogatja a gombot – ugyanúgy megkapja a sokmilliós fizetését, és a végén pontosan ugyanúgy „elzavarják” (vagy épp megtartják a pártlistán), mint az aktív kollégáját?.
A rendszer jelenleg azokat jutalmazza, akik nem végzik a munkájukat, hiszen a befektetett munka és az elért eredmény között nincs valódi kapcsolat a választói döntések szintjén.
Buborékok és valóság
A helyzetet tovább árnyalja a politikai buborékok létezése. Míg az ellenzéki szavazók értékelhetik egy-egy aktív politikus munkáját, a kormányoldallal szimpatizáló – mintegy 2 millió vagy több – ember egy teljesen más információs térben él. Számukra egy ellenzéki politikus teljesítménye eleve nem lehet mérvadó.
Végső soron a politika érzelmi kérdéssé vált, ahol a tények és az elvégzett munka lepattannak a választói preferenciákról. Ez pedig hosszú távon a teljes politikum elkényelmesedéséhez és a szakmai munka kiüresedéséhez vezet.
